4.rész: Egy kis kaland: 4.nap - A könnyek ideje..

4.nap

Kora hajnalban a sellőlány magához tért a tenger fenekén:
-A francba! Ez iszonyat! Kibírom.. Hmm. Ez a növény.. - Karjáról levette a mérgező alapanyagot, majd gyorsan szütyőjébe tette, amit el is tűntetett; mivel varázs szütyő volt. Muszáj valamit keresnem! - Aztán elúszott, ellenszerért.

Eközben az Északi-sarkon Emma és Kova felébredtek. Éhesek voltak, hisz ez már a negyedik nap volt, hogy nem ettek egy-egy falat húson kívűl semmit. Ezért megfogták egymás kezét és elindultak élelemért. Ahogy a nagy hótengerben toporogtak, hirtelen a szél feltámadt, s egy nagy hóviharba keveredtek.
-Emma! Ne engedd el a kezem!
-Hogy.. Mi?!
-Emma! - De ekkor a szél ketté választotta őket. Kova mester a hóba esett; a kislányt viszont a szél messzire repítette. -Jajj, ne! Emma! - A férfi felállt és keresni kezdte. -Emma! Emma hol vagy?!

Ahogy a szél sodorta, egy hóhegybe beleütközve a hóba huppant. Erős volt a becsapódás, s egyre jobban fázott:
-Anya! Apa! Hol vagytok! Neee! - S míközben a szél egyre erősebben fújt, a kislány bőgni kezdett..

Elveszetnek, elhagyatottnak érezte magát. Igazából egy gyermek szemszögéből, ez szinte egyenlő a halállal. Emma egyedül érezte magát, s úgy, mint akit nem szeretnek. Mert senki sincs mellette, senki sem vigyáz rá.. Egy gyermek csak ezt látja, jobban mondva csak ezt tudja látni. A kis Emmában felfoghatatlan érzések kavarottak. Csak bőgött torka szakadtából, s várta a csodát.. Mert mikor elveszett az ember, és nem látja a kiutat, mégis mit csinálna? Csak reménykedik! S ez az, ami még élteti, ami még valami motivációt kínál számára, hogy még lesz jobb is; de addig is ki kell tartani! S ez a hatalmas remény, hit; nagyon sokat tud segíteni! A kis Emma viszont nem reménykedett.. Hisz ő 'csak' a jelen pillanat miatt sírt, hogy az ami most van; az lesz az örökké valósága.. Márpedig ez egy ilyen kis léleknek hatalmas megpróbáltatást jelent. Egy hatalmas küzdelmet, mely végtelennek tűnik.. S miközben a szél erősen süvített körülötte, szemei csak továbbra is ontották magukból könnycseppekké vált szomorúságát..

Kova mester pedig tovább kereste a hóvihar közepette az eltűnt kislányt..


Eközben Lírsztonék bázisán az egyik kapszulában a rabságban élő lény magához tért:
-Ahh'! Újra élek.. De.. Én félig tündér, félig sellő vagyok! Hát persze! Biztos új szívet kaptam, megváltoztatták a külsőmet, és ezután már csak gonosz erőt akarnak nekem adni, és a lelkemet is gonosszá tenni! Hát abból már nem! Én ezeknél sokkal ügyesebb vagyok! - Ekkor uszonyával kitörte az üvegkapszulát. -Jajj.. Csak nem hallották meg. - Aztán kuncogva, gyorsan elszelelt a bázisról. -Gyorsnak kell lennem, nehogy utólérjenek! Uhh', de fura így nincs lábam! Juuujj! - Nevetett mostani kinézetén. -De ezek a szárnyak viszont tetszenek! Hát nem tudom így milyen lesz.. De vicces egyenlőre! Na akkor próbáljuk ki ezeket a szárnyakat! - Aztán belehúzott.


Pár óra múlva az Északi-sarkon Kova mester visszament a barlanghoz:
-És itt sincsen.. Emma. Szegény Stella, ha ezt megtudja.. - Aztán újra elindult, reménykedve, hogy most talán megtalálja a kislányt.


A Deffel-tengerben Lináék tovább keresték a sellőlányt.
-Hol lehet már? De miért ment el egy szó nélkül?- Lina.
-Sssz.. Pedig semmi oka sem volt rá!- Villám-Kígyó.
-Jujj, az előbb láttam egy vicces halat! Olyan kis gülü szemei voltak! - Nevetett a tűz elem.
-Mártek! Most igazán nem kellene.. Nem elég, hogy szétszakadtunk, de még Boginak is ilyenkor kell lelépnie! Csak tudnám mit tud ilyenkor mindíg csinálni!- Lina.

S ahogy úsztak, Kántor Madár fejében egyre rosszabb gondolatok kavarodtak. Vajon nem történt baja? Vajon hol lehet? Nyugtalankodott. Egyszerűen csak aggódott, mert még mindíg szerette a sellőlányt. Még nem szakadt el tőle.. Mert nem tudott, hogy! Igazából csak azt tudta, hogy szereti, hogy szerelmes belé még mindíg! S ezt az érzést nem tudta kitörölni szívéből. Igen, ilyen viszonzatlan érzéseket igen nehéz elsőre feldolgozni, mert a nyomógomb ott van, hogy őt nem szeretik. De miért is érezhet valaki ilyet? Talán azért, mert kiskorában tényleg kevés és nem a legminőségibb szeretetet kapta; de lehet az is lehet, hogy a szülő mindent megtett amit csak tudott, s a gyerek ennek ellenére mikor kicsi, nem az igyekezetet látja, hanem azt, amit kap; persze azt is úgy, ahogy ő akkor lereagálja. Igen nehéz lenne egy gyereknek megfelelni, viszont nem is kell mindíg.. Viszont nagyobb korban, persze nem kötelező; de ajánlatos foglalkoznunk gyermekkorunkkal, s az egyes szavakhoz, emberekhez, helyzetekhez kötődő érzéseinket megvizsgálni. S ha sikerül legalább pár érzés mintánkat semlegessé változtatnunk, máris egy sokkal minőségibb életet élhetünk! Persze ehhez szinte a segítség elengedhetetlen.. A viszonzatlan szerelem átélése nagyon fájdalmas.. De olykor nagyon is gyógyító jelleggel érkeznek az ilyen szituációk. Ha egy kis halált megélünk, majd képesek vagyunk feldolgozni és a pozitív oldalát megtartani, akkor e helyzet többé nem bánthat minket! De ez nem is olyan egyszerű így elsőre.. Főleg annak nem, aki épp ezekben a percekben éli ezt át. Mint ahogy Kántor Madár is, megkapta a leckét, de értelmezését érzései eltakarják, mert vágyakozva inkább tovább reménykedik a jövőben; hátha egyszer az lesz, amit ő szeretne.. Érzéseit pedig legbelül megtartva, tovább úszott a többiekkel, úgy téve, mintha azok nem is lennének..


Miközben a kiszabadult nő menekült, elérte a Penni-tengert. Öt óra múlva végül sikerült elérnie az Íil kontinens nyugati nagy dzsungelét. Egy tengerparti fához aztán leszállt és nekdűlt:
-Húú! Ez igen fárasztó volt! Remélem nem fognak követni.. Na viszont ez a repülés dolog nekem igen bejött! Majd máskor is kipróbálom, amikor nem kényszerből kell majd repülnöm! Jajj, hát én miket is beszélek.. - Nevetett magán. -Hisz már nincs is lábam! Nahát így meg úgy is mindegy! - Tovább nevetett. -De ez a hely jó lesz estére! Szerintem innen el se mozdulok, olyan fáradt vagyok így is! - S nevetve hallgatta a madarak énekét a fa alatt.


Az Északi-sarkon a vihar lecsendesedett; a kis Emma pedig a sírásba belefáradva a hóba süppedt..


Eközben a tilori bázison Lírszton és Lurda épp a nagy teremben voltak, a Wiechiesup bolygó térképe előtt.
-Elkezdjeük akkor a tervünket! Befagyasztjuk az egész bolygót. Így sokkal könnyebb lesz elfogni az elemeket!- Lírszton.
-Remek! Seherezádét pedig megcsináltam. Gonosz lett és fagyaztó erőt adtam neki.
-Örömmel hallom! Akkor most én befejezem a Tilor kontinens maradék részeit! Az elemek múltkor megakadályoztak benne. Gyere Lurda, segíts!
-De.. Mi lenne, ha most inkább kihagynánk a munkát és a hálószobánkban folytatnánk a harcot? Olyan rég voltunk már együtt.
-Te meg vagy hülyülve?! Most a küldetésünk a legfontosabb! - Ordított a lányra.
-De.. - A lány nagyon meglepődött. Azt hitte, hogy majd a férfi is ugyanúgy szeretné, mint ő. De tévedett, s nem értette miértjét. -Lírszton pedig..
-Fejezd be! Semmi kedvem hozzád, felfogtad?! - Egy ideig egymás szemeibe néztek, majd a nő sietősen elfutott. -Na mindegy, látom ezt is egyedül kell elvégeznem! - Aztán elteleportálta magát, s elkezdte befejezni a kontinens befagyaztását.

Lurda viszont elhagyta a bázist. Úgy érezte, Lírszton már nem is szereti többé. Nem értette az egészet, s csak futott valahová.. Aztán egy patakpartjához érkezett. Leült, s nézte ahogy a halacskák a kristálytiszta vízben úszkálnak. S azon gondolkozott, milyen lehet nekik az élet. Azoknak, akiknek nincsennek szerelmi problémái, bánatai, vagy jó és rossz közötti harc; csak fajfentartási szükséglet, minduntalan. Ahogy nézte a patak sodrását, s köveket dobált bele, eszébe jutottak azok az idők, amikor még minden rendben volt. Könnyei potyogni kezdtek, s nem tudta megállítani őket. Ekkor visszaemlékezett e régi időkre:
-Emlékszem.. Minden a Tirol-Tirád bolygón kezdődött.. Épp megtaláltam elveszettnek hitt ékkövemet, a Tirol-Tirád varázskövem. Megérintettem, majd magamhoz vettem. Ekkor viszont egy szörny jelent meg. Lírszton néven mutatkozott be. Azt állította, hogy az ékkövem, az övé. Nem értettem még ekkor miért is állítja ezt. Igazából nem is foglalkoztam e kijelentésével. ..Viszont, be kell hogy valljam, már akkor megfogott bennem valamit, mélyen legbelül.. Csak álltunk, majd sietősen azt mondta, hogy ha nem adom át, majd erővel veszi el tőlem. Nem tudom, hogy ő is érezte-e ekkor azt a bizsergést, amit én, de a közös harcunk elkezdődött.. Nagyon erős volt, de méltó ellenfelemnek bizonyult. Ahogy kaptuk egymástól a támadásokat, a nagy izgalomban, a nagy pezsgésben, a nagy hevességben, láttam szemében, hogy ő is épp ugyanazt érezte, mint én akkor.. Felhőtlen szeretetet éreztem.. Mindkettőnkben a küzdelem kihozta a rejtett, sebzett oldalunkat, megláttuk a másikat. De ekkor már nem az ékkőre koncentráltunk. Sokkal inkább egymásra! Elragadott bennünket a másik bája.. Talán azért is vonzódtunk egymáshoz, mert mindketten sebzett, s boldogság-kereső lelkek vagyunk.. Ekkor ezt nem tudtam, hanem éreztem szemeiből. Nagyon élveztük mindketten.. De ekkor megjelent Tárá Lincó, akinek szintén a Tirol-Tirád varázskő kellett. Nem tudom mi lett volna, ha ő nem jelenik meg, de talán azt már sosem tudjuk meg.. Mindenesetre, Lírsztonnal összefogtunk és közös erővel harcoltunk az egykori föld elem ellen. Igazából már pontosan nem is tudom hogyan, de veszítettünk, és a szívemnek oly kedves Tirol-Tirád ékkövemet, újra elvesztettem.. Nagyon elkeseredtem egy pillanatig, majd Lírsztonhoz fordulva megláttam a boldogságom! Ekkor szorosan magához ölelt, s nem engedett el.. Úgy éreztem, hogy ekkor a sok nehézséget félre téve, megmutattuk egymásnak szívünket, melyet ekkor semmi sem árnyékolhatott be! Olyan volt, mintha egyesültünk volna, s őszintén, sokkal jobb volt bármilyen más élménynél.. Úgy érzem nem használok elég jó szavakat.. S talán ez azért van, mert ezek érzések, melyeket nem is kell megérteni, csupán átélni! Az akkori pár hét, maga volt a paradicsom! Nem foglalkoztunk más egyebekkel, jelentéktelen dolgokkal, csupán egymással.. Őszintén, nagyon vágyódom arra az életérzésre, amit akkor éltem át, Lírsztonnal ketten. Ez fáj.. - Heves zokogásba kezdett, melyet nem tudott, viszont nem is akart kontrollálni, hisz ezt helytelennek találta volna. Lurda elvesztette azt a forrást, amely a sötétségének gyógyírjaként szolgált.. Hisz azokban az időkben nem a csatával, nem az ékkövével, nem az emberekkel foglalkozott; hanem szerelmével! A boldogsággal foglalkozott, pont úgy, ahogy a férfi is! Ez egy nagyon fontos dolog valóban, főleg úgy, ahogy ők ketten csinálták. Tényleg egymás lelkével törődtek, gyógyító jellegűen. De akkor mi volt a hiba? Hisz kérdezhetnénk, hogy ha ilyen boldogak voltak, mi volt a gond? Valójában, egymást gyógyszerként használták.. Mivel mindketten a gonosz oldalukat szerették volna meggyógyítani, vágytak egymás közelségére, mivel valósággal feloldottak csomókat. Igaz, a kémia nagyon is működött kettejük között, de mégsem tudtak feljebb lépni, mert ragaszkodtak szerepeikhez. Mindketten csak 'felek' voltak, s nem egészek. Nem tudták egymást feljebb vinni annyira, hogy szintet is lépjenek.. Mert ketten csak felek-felek voltak, nem pedig egészek.. S ragaszkodtak fájdalmukhoz, melyeket állandóan elnyomtak, hogy érezhessék azt a pezsgést, azt a tüzes-érzelmet, és azt a végtelen nyugalmat, mely e párkapcsolat nyújtott számukra.. Viszont azóta, történt pár dolog, mely felkavarta az állóvizet. Lurda pedig elveszítve biztonságos gyógyírját, teljességgel összeomlott. Csak a múlt káprázatát szerette volna, mert még mindíg nem tudta, ki is ő valójában..
Magába roskadva pedig kezeivel eltakarva a külvilágot, felhúzott térdére hajtva fejét, elveszetten bőgött; miközben csöndesen hallgatta a kristályvizű patak sodrását..



***
Mi lesz majd Emma sorsa?
Kántor Madárról mi jut eszünkbe?
Ki lehet ez a kiszabadult nő?
Miért volt fogoly?
Mit érzékelhetünk Lírszton és Lurda múltjából?
Elveszettségével vajon mit fog kezdeni Lurda?